Time is the money, friend

 Heti blog. Ettem olasz fagyit, seggre estem egy rakás ember előtt, tejet sétáltattam, tortát hegesztettem, elkészítettem életem első paradicsomos spagettijét bazsalikommal és mozzarellával, megnéztem az éjjeli szivárványon táncoló huncut koboldokat, két nap alatt megtanultam olaszul, leadtam nyolc kilót. Ezen állítások közül csak három igaz, vajh melyek lehetnek azok? A helyes megfejtők között kisorsoljuk a Sex Action - Olcsó élvezet c. albumát. Happy Hunger Games! And may the odds be ever in your favor.

 Eltűnődtem, hogy vajon miért nem beszélnek az IDEGENNYELVI központban angolul? Mármint értem én, hogy "idejössz az országunkba, köcsög? akkó' tanuld meg az olaszt! NA.", de hát idegennyelvi központ.... hátde hátde hátde hátde. Most valószínűleg emiatt nem is olasz nyelvi kurzusra fogok járni, hanem minden szerdán és pénteken egy orosz medvével kell majd tüllszoknyában táncolnom, mindezt azért, mert nem értettem, hogy mit makognak nekem olaszul, amikor elmagyarázták, hogy mit kell csinálnom a jelentkezéshez.

 Nem haladok az otthoni óráimmal, de lassan tényleg elérem az 'olyan magasról teszek rá, hogy az már mezoszféra' szintet. Valószínűleg mindenkinek úgy tűnik, hogy nem csinálok semmit, amikor igen, akkor meg csak dolce vita van. Nincs időm, egyszerűen nincccsö, persze úgysem hiszik el. De ez meg már egyenesen a termoszférából tojom le, miközben a sarki fényen csúszkálok. (,,Now... there is a mental image.'' - Varric)

 Egyébként meg nem sok említésre méltó dolog történik errefelé. Valamelyik nap délután Saraval lógtunk, az egyik koreai lánnyal, Gahyunnal pedig elmentünk abba a kamu idegennyelvi központba, ahol semmi idegen nyelvet nem beszélnek természetesen; tervezgettünk egy Cinque Terrés meg egy Római kirándulást, remélem lesz belőle valami.

Ma elmentem forever alone egy nemzetközi kézműves kiállításra a Fortezza da Bassoba (képek ITT, bizony, le kell görgetni, nem úgy van az...), egész jó volt, ha lenne egy rahedli pénzem, egy csomó mindent vásároltam volna, például egy rakat jópofa cecás (igen, ceca) dolgot, de hogy minek? A ruhától kezdve, a fűszereken keresztül, a Little Houses on the Prarie-ig mindent árultak, vagyis mindent, amire nincs szükségem, de majdcsak találok egyszer a közeli piacon egy N7 Valiant Sniper Rifle-t, nem igaz? Dehogynem.
Mindenesetre egyelőre beérem ezzel a fülbevalóval.

Mert örökké nem eshet!

 Most már nem csak az erkélyem alatt éjjelente kamatyoló macskák által kiadott hangok utalnak rá, hogy végre itt a tavasz és dagad a ffftttészta, amit Bogdana rakott be a sütőbe tegnap. Bezony, nagyon jó idő van, kérem szépen.

 A napok a szokásos módon telnek, unalmas órák - még mindig olaszul, pedig várom a csodát, hogy az egyik tanárnak bekattan valami az agyában és magyarul kezd el beszélni. Sebaj, a remény hal meg utoljára, ha nem előbb, mert jelenleg nagyon szívesen ennék egy kis halat.

 Múlt héten pénteken elmentem Saraval és pár ismerősével egy pizzázós erasmus aperitivora, de 20 perc után úgy döntöttünk, hogy átmegyünk egy másik helyre, ugyanis annyira kihalt volt a Cardillac Caffe, hogy már csak a szél által fújdogált ördögszekerek  hiányoztak. Szóval átmentünk a Kitsch-be, elég jó helynek tűnt, ráadásul nagyon sokféle kajából is lehetett válogatni, plusz ittam egy mojitot, amibe meggyőződésem, hogy rumon és mentalevélen kívül nem raktak semmit. Mint az előtte héten ivott americano coctail, ami kb. több száz liter martini rosso és egy iciri-piciri köpet szóda. Ja, és ez náluk a koktél. Utána még sétálgattunk egy kicsit az esti fényekkel kivilágított városban (ohh, ez milyen romantikusan hangzik), és még megittam Saranál egy kávét. Jó tanács: ne igyatok éjfélkor kotyogós-főzős kávét, mert este felpattant szemekkel fogtok rémeket látni a plafonon.

 Kedden megint csak aperitivon voltam, és befizettem egy 3 napos kirándulásra a Campaniába (április végére), azután pár cuba libre után enyhén illuminált állapotba kerültem - mivel már tudjuk, mit értenek az olaszok koktél alatt. Beszélgettem egy német sráccal, egy kicsit javított a németekről kialakított negatív képen. Ehhez elég volt annyi, hogy kiejtse a száján, hogy "StarCraft". Milyen kis befolyásolható vagyok...

 Csütörtökön moziba mentem Saraval (wtf, ez már tiszta napirend lesz blog helyett), megnéztük a Silver Linings Playbookot az Odeonban, és meg kell mondjam, hogy nekem tetszett a film annak ellenére, hogy nem szeretem Bradley Coopert. Lehet, hogy csak Jennifer Lawrence és különböző testrészei miatt volt jó, nem tudom...

 Tegnap pedig Milánóban voltam kedves Ágnessel és Csengével, akik egy hosszú hétvége erejéig látogattak el a városba. Gyönyörű volt, egy csomó mindent megnéztünk, természetesen a dómot is beleértve, ami teljesen kimeríti a 'lélegzetelállító' fogalmát. Be kell valljam, sokkal szebb az egész, mint Firenze, úgyhogy kénytelen leszek a földig rombolni, nehogy már egy másik város szebb legyen annál, mint ahol lakok.
Képeket ITT találtok, az új google+-os albumomban, később még töltök fel újakat, bár így is annyi van, mint a rosseb.

 Próbáltam titokban tartani a kis kiruccanásomat a rajongóim előtt, de valahogy mégis kitudódott, és összegyűltek a dóm előtt, hogy láthassanak engem. Ajj, de kellemetlen, de kellemetlen...

There and Back Again

 Tegnap délután 2-kor érkeztem vissza a Casa Bortolottiba, úgyhogy újra Itália földjéről küldöm a jelentéseket.

A hazafelé úton minden simán ment... őőő... ja. Bár nem gondoltam volna, hogy becsipogok az ellenőrző kapunál, hiszen idefelé semmi probléma nem volt. Arra meg pláne nem számítottam, hogy a motozás szinte már-már kimeríti a szexuális zaklatás fogalmát. Most komolyan, tényleg be kell nyúlni a melltartóm alá? Tudom, nagy a kísértés, de hát "azt a mindenségit uram, fékezze magát! hát hogy gondolta ezt?!". :D Vagyis az 'uram' helyett itt a 'hölgyem' lenne a megfelelő.

Ismételten szép volt a repülőút, Bergamo és Milánó között kisebb dugóba keveredett a busz, szóval nem azt a vonatot értem el, amit szerettem volna, de sebaj. Igazából az volt a legnagyobb gondom, hogy fogalmam se volt, hogy melyik busz megy a Santa Maria Novelláról a Piazza Beccariára, mert az okos olaszok legtöbbször nem a terekről, utcákról nevezik el a megállókat. De végül ezt is megoldottam, úgyhogy délután már újra élvezhettem a kis szobácskám nyugalmát. Paolának vettem egy szegedi papucsos kullcstartót, Bogdananak meg bocicsokit, nagyon örültek neki. Bár a szobámban várt egy kis cetli (amit Paola írt), hogy ne használjak kést az íróasztalt borító műanyag fólián. WTF?

Délután 4-től este 8-ig aludtam, mivel akkor már több mint 24 órája nem volt ilyesmiben részem.

 Ma reggel ébredés után meglátogattam a bagnot, 2 percbe se telt a dolog, mikor jöttem vissza a szobába, újabb cetli várt az ajtón (ismét egy iromány Zsákos Paola tollából), amin az állt, hogy ma már április 4. van, tehát elkezdődött a hónap stb. Vagyis ez annyit tesz, hogy "perkálj b*szdmeg, vagy kiváglak innen!". Oké oké, igaza van, ha fizetni kell, hát fizetni kell, csak legalább give me a fucking minitue to wake up.

 Bementem az első Bibliografia órára. Háttőőő... Ha valaki megkérdezte volna tőlem fél óra után, hogy hogy hívnak vagy valami teljesen más, egyszerű kérdést tett volna fel, csak annyit tudtam volna válaszolni, hogy "Noo... No... Mr. Agy nem lenni...". Már az megrázó volt, hogy beszélnem kellett olaszul a tanárral, ami eleve egy halálra ítélt dolog volt, hiszen tudtam előre, hogy úgyhogy mond majd egy rakat dolgot, amit nem fogok érteni, válaszolni meg pláne nem tudok rá. Így is volt. Kétszer próbálta elmondani olaszul, amit akart, egyszer se értettem, akkor kérdezte, hogy beszélek-e franciául, és mondtam, hogy nem csak magyarul és angolul, na meg persze olaszul egy kicsit. Ezután mondott valami az asszisztensének és röhögtek. RÖHÖGTEK! Ott, a pofim előtt! Valamit megpróbált elmakogni angolul, aminek semmi értelme nem volt, úgyhogy mondtam, hogy va bene, és aztán úgy ültem le, hogy 'look at all the fucks I give'! Mellettem ült egy lány (azt hiszem, Rosaria volt a neve), aki egész jól beszélt angolul, vele beszélgettem, odaadta a meglévő jegyzeteit, bár hiányzott egy óráról és holnap is fog, de ez is valami.

 Regisztráltam olasz nyelvi kurzusra, mert ez már nem állapot. Az otthoni tárgyakról nem is beszélve fogalmam sincs, hogy fogok így teljesíteni akármit is. Lassan elérem a teljes leszarás pontját (hú, ez elég rosszul hangzik). De így pont le tudom zárni a bejegyzést egy Garrus Vakarian idézettel:

,,Now I just don't give a damn.''

Above the clouds the sky is always blue

 Ó igen, nem véletlenül lett ez a bejegyzés címe. Nos...

 Kedden ismételten elmentem az erasmusos estre, ezúttal Saraval együtt, ettünk-ittunk és jót beszélgettünk. Sok érdekes embert megismertem, ráadásul kaptam egy fantasztikus szerepet egy koreai Samsung Galaxy S4 reklámban, egy izraeli srác a frászt hozta rám, a franciákról pedig továbbra sincs valami jó véleményem. Egyébként rám mindenki azt mondja, hogy teljesen úgy nézek ki, mint egy francia. Talán nem ártana néha kifújni az orromat.

 2 óra alvás után indulnom kellett a magyar földre, arra ébredtem, hogy ég a szemem és meghalok, de aztán úgy döntöttem, hogy inkább nem, mert még meg kell tennem előtte több mint 1000 km-t. Kicsit aggódtam, hogy valahol Mexikóban fogok kikötni végül, mivel még sose utaztam egyedül külföldön, repülővel meg pláne nem, de szerencsére nem volt semmi probléma. A jegy 50 euro volt Firenzéből Milánóba, amin én teljesen felháborodtam, mondogattam is a jegypénztárosnak, hogy "hátde hátde hátde hátde...". Aztán kiderült, hogy a vonat 300 km/h-val suhan hangtalanul, azután fénysebességre kapcsol és átmegy a féreglyukon a gyorsabb előrehaladás érdekében. Ebből persze csak az első állítás igaz, szóval a több mint 300 km-t 1 óra 45 perc alatt tettem meg teljes kényelemben. Úgyhogy kedves MÁV, lépj egyet hátra és szó szerint...
Milánóban minden nehézség nélkül megtaláltam a buszt, amit a Ryanair biztosított, azzal kimentem a bergamoi Orio al Serio reptérre. Miután beléptem a kis departures kapun, negyed óráig csak álltam és néztem, hogy WTF? Mégis mi a toszt kéne csinálni? De az info desknél nagyon kedvesek voltak, elmagyaráztak mindent, úgyhogy feladtam a csomagom, átvittem a seggembe tuszkolt több kiló kokaint és a műlábamba rejtett döglött, egzotikus madarakat az ellenőrzőkapun, kiolvastam a Mass Effect könyvet (mivel naggggyon korán értem oda), és gondolatban ötször megváltottam a világot. A repülőn sikerült ablak mellé ülnöm, nagyon élveztem az egészet, igazából egyáltalán nem voltak olyan kellemetlenségek, amikre mások annyira felkészítettek (húha, mennyire fog rázkódni a gép, jaj de be fog dugulni a füled, belepréselődsz az ülésbe a felszállásnál, a gyomrod és egyéb szerveid a szádon fognak kijönni és zsonglőrködni kell velük!)... Azt bezzeg senki nem mondta, hogy az ülések olyan rohadt közel vannak egymáshoz, hogy a lábamat nem tudom megvakarni. Cöhh. A kilátás nagyon szép volt, biztos ugráltam is volna örömömben, ha nem lettem volna becsatolva, ha nem lett volna csupán 0,000000001 négyzetméternyi helyem ilyen tevékenységekhez, és ha azt akartam volna, hogy a mellettem lévő idősebb olasz pár teljesen meggyőződjön arról, hogy egy kretén vagyok.

Fél 6-kor érkeztem Pestre, aztán Monnyerral ütöttük el az estét egy kis sétával és rumos kakaóval. Másnap megkerestük a Fibi Büfét (igen, így írják), mert azt hittük, hogy valami fantasztikusat fogunk ott ebédelni, de aztán kiderült, hogy az a hely nem alkalmas ilyesmikre... Úgyhogy tejivóztunk, estére pedig hazaértünk Szegedre. Home, sweet home. Este még "csajoztam" :), másnap délután Dávidékkal találkoztam, újra ittam finom gyümölcsteát (igen, kint egyszerűen nem találok sehol...), este pedig Bogi börszdéjre mentem, nagyon jól éreztem magam egész nap, jó volt látni a barátaimat. (,,Sentiment!'' - quote just for Gabi)

Jó itthon lenni, de annyi kaja van, hogy hazafelé szerintem külön gépre tesznek majd a túlsúlyom miatt, ugyanis állandóan zabálok... Már az utcáról azt hallják a házunk felől, hogy OM-NOM-NOM-NOM.

Képek az itthon töltött tavaszi szünetecskéről ITT.