A bit of this and a bit of that

 Az Eurocrem jó és olcsó is, nem is értem, hogy eddig miért nem találkoztam vele. Ahogy sétálgattam a cé-ó-ó-pében, halk suttogásra lettem figyelmes, aztán rábukkantam az egyik polcon az Eurocremre, és azt mondogatta, hogy ,,Rékaaaa... Rékaaaa... vegyél meg, falj fel, és emiatt légy egy hájas disznó!". Hát mit volt mit tenni, egy magyarul suttogó, olcsó mogyoróvajkrémnek nem lehet ellenállni, pláne nem akkor, ha garantálja az elhízást is.

 Kedden elmentem erre az Erasmusos aperitif estre, nem volt rossz, csak későn mentünk be a bárba végül, mert találkoztunk öt másik ungheresivel, úgyhogy velük beszélgettük a Piazza Santa Crocén. Azután megismertem két német srácot (vagyis az egyik igazából holland volt talán) és ennyi a kedves kis történet. Most írtam Saranak, hogy hátha van kedve eljönni a következő keddi estre, remélem jobb lesz egy fokkal, mint ez.

 Ma elmentünk Bogdanaval a Giardino Bardini-be, mert ezen a hétvégén egy csomó múzeumot, helyi nevezetességet ingyen lehet látogatni, mert valami tavaszi napok vannak. Szép volt a kert, bár nem nagyon virágzott semmi, csak az én jókedvem, amikor láttam, hogy az idegenvezető srác elég jól néz ki, ráadásul nekem külön beszélt egy kicsit angolul a kertről.

 Mikor hazaértünk, csináltam palacsintát, Paolának és Bogdananak is nagyon ízlett, én meg mondtam, hogy bitch please, ez a hungarian pancake, ami csak jó lehet, pláne akkor, ha én csinálom.

And I'll keep wondering... when will my life begin?

 Bogdana szülinapján ettem először gnocchit, Paola csinálta és nagyon finom lett. Emlékszem, esős nap volt... a szél kis huncut gyerekként rohangált a fák között... miközben egy-két olasz azt ordibálta a végtelenbe, hogy 'mennyanyádbaaa!'. Na jó, szerintem nem ezt kiabálták, de valahogy így hangzott. Jó kis szülinap volt.

 A keddi órán a professore úgy gondolta, hogy felszólít, hogy mondjam el, merre van Moravia, de szerintem ezt ő sem gondolhatta komolyan. Szóval mosolyogva feleltem, hogy "Noo... No... Mr. Moravia nem lenni", úgy tűnt, elégedett a válasszal, és cserébe óra után kaptam egy kis citromos Pronto-t. (és ez nem valami perverz utalás) Csupán 5 percbe tellett, hogy eljusson az agyamig, hogy Moravia nem más, mint Morvaország, és nagyon is tudom, merre van.

 Szerda este elmentem egyedül moziba *forever alone*, az Odeonba, gyönyörű szép épület (és színház is egyben), belülről meg pláne. Találtok róla pár képet az albumomban, ITT, ha netán már full kretént nyomnátok és emiatt elfelejtettétek volna, hogy ilyen is van. Na. A film a Beasts of the Southern Wild volt, nekem tetszett, de lehet, hogy csak azért, mert eredeti angol szinkronnal volt (olasz felirattal), és a tudatalattim már nagyon értékeli azt, ha valamit megértek ebben a városban.
Hazafelé a vadonatúj tavaszi cipőm a legnagyobb ellenségemmé vált. Aki ezt kitalálta ,,gyűlöli a lábat, a halálát akarja!''.

 Csütörtökön csupán 40 perc kellett ahhoz, hogy megtaláljam a Bibliografia kurzus helyszínét, a jutalmam az volt, hogy nem kell bemennem, ugyanis kiderült, hogy csak minden második héten tartják meg és ezen a héten nincs. Mivel sütött a nap a pofámba bele, gondoltam egyet, és én meg a tönkretett sarkaim elmentünk sétálni. Mivel még nem voltam "odaát", ezért átmentem a Ponte Vecchion, mendegéltem a parton és az egyik domb alján teljesen véletlenül összefutottunk Bogdanaval, ezért együtt mentünk tovább, felmentünk a Piazzale Michelangleo-ra, ahonnan egész Firenzét beláttuk. Egy darabig össze-vissza mentünk, körbesétáltuk a dombot és megnéztük a San Miniato al Monte bazilikát is. Az épület és a kilátás is meraviglioso volt, ehune egy kép.

Megláttam az első olasz macskát is, a bazilika temetőjében szaladt át előttünk és fekete volt. Hát kell ennél több?

 Ma nagyon jó napot tudhatok magam mögött (,,This is my lucky day!''), ugyanis összefutottam a holland lánnyal, Saraval, akivel pár hete nagyon jót beszélgettünk. Telefonszámot cseréltünk meg minden, mondta, hogy csinálhatnánk közös programot, meg ír, ha van valami happening; ráadásul utána lévő órámon Laura és a barátja - akinek nem értettem a nevét - mondták, hogy ha van kedvem, legközelebb üljek be velük egy sörre valahova. Szóval úgy néz ki, hogy hamarosan lesz szociális életem.

 Késő délután elmentem egy másik órámra most először, ahova Valentina is jött (a lány, aki múlt héten felajánlotta a jegyzeteit), természetesen rögtön kaptam tőle fénymásolatokat - kérés nélkül! -, és este már jött az email is, amihez mellékelte az óra eddigi anyagát... Hihetetlen, itt az embereknek egészen más a mentalitásuk, mindenki kedves és segítőkész. Az óra után beszélgettem is vele egy keveset, mondtam, hogy cserébe meghívom szívesen valamire, ő is úgy volt vele, hogy ,,MIÉRT NE?!'', de az is lehet, hogy leszbikusnak nézett. De hát kell valami kihívás is, nem? :D
Egyébként a kurzust egy iszonyatosan aranyos idős bácsi tartotta, aki 70 és a halál között van, óra elején vele is beszéltem, nagyon örült; ő rögtön megengedte, hogy hangfelvételeket csináljak. Kicsit olyan volt az egész, mint amikor a nagyapó mesél az unokáknak... Ha nem lettem volna fáradt, és 100%-ban próbáltam koncentrálni, még az is lehet, hogy értettem is volna valamit. De így csak mosolyogtam és hallgattam Nagyapó meséit a levéltári technikákról és folyamatokról.

 Jó éjt, bogyókák!

Piove, sempre piove...

 Fuck.

 Eljutottam arra a pontra, hogy az olasz ügyintézésből származó több millió akadály a legkisebb problémám. Pénteken csupán 745295842 órámba telt, mire bejutottam a BTK nemzetközi irodájába, de legalább beszélgettem egy holland lánnyal.

 Szombaton megünnepeltük Paola szülinapját, ami kb. 3 percet vett igénybe az életemből, mert úgy tűnt, nem nagyon van oda a saját öregedésének ünnepléséért, de hát ki az, aki igen?

 Vasárnap találkoztam egy másik magyar erasmusos lánnyal, Csillával, és hihetetlenül jó volt végre a saját nyelvemen megszólalni úgy, hogy a másik még érti is, hogy mit mondok.

 Hétfőn több milliárd óra kellett hozzá, hogy kijussak Novoliba és megtaláljam az Erasmus Front Office-t, de kemény vagyok, mint a kád széle, lerendeztük mindent a kedves segreteriaval, úgyhogy hivatalosan is firenzei diák lettem, megkaptam a student cardot, ezek után a menzakártyámat is beszereztem.

Mire visszaértem a centrumba, pont annyi idő maradt, hogy megtaláljam az épületet és a termet, ahol az órám kezdődik. Szerencsére van egy lány a csoportban, aki beszél angolul, ezért jóformán csak vele kommunikáltam, és azt javasolta, hogy óra elején szóljak majd a tanárnak, hogy erasmusos vagyok. Hát kicsit se volt kínos egy tekintélyt parancsoló, idősebb professzornak olaszul elmakogni a szituációt (és megkérdezni, hogy nem lenne-e probléma az, hogy felveszem diktafonnal az óráit), miközben a többi olasz diák (egy se volt külföldi) totál kussban figyel, hogy mi a frászt akarok kinyögni. Nem túlzottan örült a dolognak, én úgy vettem észre, de hát mit lehetett volna tenni a helyzet ellen... Leültem, és ezennel kezdetét vette az apokalipszis. Egy tetves szót nem értettem, mármint persze ez így nem igaz, elcsíptem szavakat, de ennél tovább nem jutottam. Alig vártam, hogy kiérjek a teremből és hazamenjek. Bekuporodtam a zuhanyzóba, miközben hideg vizet engedtem magamra, bőgtem és üvöltöztem, hogy "MIÉRT, URAM, MIÉHÉHÉHÉHÉÉÉÉÉÉRT?!", mire ő csak annyit mondott: miért ne? És a hangja is kísértetiesen hasonlított a Gyalog Galoppból az egyik őrre a legelső várból, de nem nagyon foglalkoztam vele. Természetesen ez nem így történt, maradjunk annyiban, hogy eléggé mellbe vágott a dolog. A mai nap is hasonló volt, de legalább kaptam jegyzetet az első óráról, sőt, az egyik lány elkérte az e-mail címem, hogy majd elküldi nekem a többi óra anyagát is, mert ő mindig laptopon jegyzetel. Ja, az olaszok kedvesek.

 Már egy hete folyamatosan esik... Bár szerintem ma csakis és kizárólag Bogdana szülinapjáért kisütött a nap. Persze nekem beadandókat kell írnom, de sebaj.

 Ma vettem egy üveg Nutellát. Kedves kis történet vége. Tessék, itt egy olasz tulipánfa.

Eső, Nutellás waffel, kacsintó szobrok...

 Tegnap Paola nekem szegezte a kérdést, hogy "mikor kezdek már el élni?", szóval ma tettem egy nagy sétát a városban. Elég tompán érzékeltem a külvilágot, mivel még mindig beteg vagyok. Szóval megnéztem megint a Duomot, bolyogtam egy kicsit a szűk utcákon, eztán egyszer csak valahogy kilyukadtam Santa Maria Novella állomáson, kicsit üldögéltem a Fortezza di Basso melletti parkban, azután elhatároztam, hogy megnézem a kirakatokat a Ponte Vecchio-n. Miközben átvágtam az egyik sétálóutcán, megláttam egy cukrászdát, ahol waffelt is árultak, olyan jó illata volt meg minden, és arra gondoltam, hogy "MIÉRT NE?!". Szóval állok a sorban a kis nutellás waffelemért, mire odajön hozzám egy nő, aki olyan volt, mint egy cigány asszony a szegedi Cserkóról, aki potom pénzért árulja a nagyibugyikat. Természetesen pénzt kért, én meg gondoltam, egye fene, adtam neki valamennyi eurocentet, mivel a maradék apróból éppen meg akartam ebédelni. Erre elkezd hőbörögni (olaszul), hogy miért nem adok neki legalább 1-2 eurót, miből fog kenyeret venni stb. Gondoltam, hogy talán el kéne magyaráznom neki, mit is jelent magyar diáknak lenni külföldön, de szerintem Magyarországhoz még csak kontinenst se tudna kötni, ezért egy 'no, fuck off' kíséretében elfordultam tőle. Szerintem nem értette.

 Sétáltam tovább a Ponte Vecchio felé, megnéztem megint a kamu Dávid-szobrot a Piazza della Signoria-n, és megnéztem azokat a szobrokat is, amik az Uffizi-palota oldalán vannak. Volt ott egy "élő aranyszobor", aki úgy döntött, hogy rám kacsint és mosolyog, úgyhogy dobtam neki egy puszit, amit "elkapott", úgy tűnt, hogy nagyon örül neki, ezek után már nekem is jobb kedvem volt. :)

 A Ponte Vecchio nagyon hangulatos volt, bár egyértelmű, hogy nem vettem semmit, kb. az egész Erasmus ösztöndíjam rámenne egy olyan medálra, ami akkora mint a bolha segge. Na jó, nem néztem az árakat, de ez így van jól. Hazafelé a folyóparton sétáltam végig, egy csomó olasz Frank Turnert láttam. :) Még megszemléltem kívülről a Biblioteca Nazionale Centrale di Firenzét, ha már egy rakat beadandómnak ez lesz a témája a félévben.

 Itthon még beszélgettem kicsit Bogdanaval, és mikor Paola hazaért, elújságoltam neki a sétámat, felsorolva az összes állomást, mire közölte, hogy ez nem is volt olyan nagy séta. Bár az is lehet, hogy pont az ellenkezőjét mondta. Igazából azt is mondhatta volna, hogy egy kacsa éppen most tojt egy rózsaszínű, epres rágógumi illatú kiscicát, szerintem ugyanúgy hangzott volna.

 A nap tanulsága: a bolgárok tényleg rázzák a fejüket az igennél, és bólogatnak, amikor nemet mondanak.

Takony, nyelvi nehézségek... és még több takony

 Nos, elérkezett a harmadik napom is itt, a Casa Bortolottiban. Igazából semmi említésre méltó nem történt, tegnap vásároltam egyet a közeli Coopban - ja nem, vagyis a cé-ó-ó-pében :) - kb. annyiért, mint otthon, úgyhogy nem is volt annyira vészes. Ezen kívül eszek, pihenek, gyógyszereket veszek be, szédelgek, tisztára úgy érzem magam, mint aki be van drogozva, ami valljuk be, nem könnyíti meg az idegen nyelven való kommunikációt. Paola tegnap előtt este amúgy is azt mondta, hogy ne beszéljünk angolul, szóval most úgy néznek ki a beszélgetéseink, hogy ő olaszul mondja és mondja, én pedig bólogatok egy rakat "okay" meg "va bene" kíséretében. Elég vicces. Pedig mondtam neki, hogy valóban megértek sok dolgot abból, amit olaszul mondanak nekem, de válaszolni már nem nagyon tudok rá. Úgy néz ki, hogy őt ez nem nagyon zavarja. :)

 Tegnap megjött Bogdana, a bolgár lány, aki itt csinálja a doktoriját, ma már volt alkalmunk beszélgetni is. Kedves, aranyos, szerencsére ő is az angolul való kommunikálást preferálja. Az elmondása alapján suliügyben kicsit rosszabb helyzetben van, mint én, mert itt számlát kell nyitnia, meg mindenféle dokumentumokat beszerezni, amikről senki nem tud semmit, de mondtam neki, hogy én még egy pohár vizet se tudok kérni olaszul, nemhogy ilyen ügyeket intézni (szintén olaszul). :)

 Tegnap megnéztem a Shame-et, és hát... hmm... Nem volt rossz, de kicsit lóg az egész a levegőben, azt hittem, hogy tartani fog valamerre a sztori, de igazából nem. Vagy lehet, hogy csak én értettem félre valamit, mert felirat nélkül nézem a filmeket. :) Az is lehet, hogy nem egy szexfüggő pasiról szól, hanem a szelektív hulladékgyűjtésről.

 Azt hiszem, itt az ideje, hogy haladjak valamerre az otthoni óráimmal is, bár ez elég nehéz úgy, hogy a szédelgéstől gondolkodni se tudok rendesen, és azt képzelem, hogy én vagyok Whoopi Goldberg.

 Ó, igen, ezt a képet ma vettem észre az előszobában. Az ilyen pillanatokért érdemes élni.

At the beginning

 Húhahúha, de izgi, ez az első bejegyzés, már nagyon vártátok, mi? (tudom, igazából "a bolha seggét sem érdekli" :) )

 Nos, kezdjük az elején. Minden az ősrobbanással kezdődött, aztán történt egy csomó minden, amit most inkább nem részleteznék, de ami nagyon fontos: feltalálták a Nutellát. Ezek után megszülettem, Kurt Cobain megmurdelt, véget ért a Jóbarátok, a mozijegy pedig rohadt drága lett. Aztán február 28-án kora reggel anyával, Gergővel elindultunk Firenzébe egy szebb és jobb holnap reményében, ami persze végül nem jött be, hiszen az utolsó pillanatban közölték velem, hogy már kiadták az előre lefoglalt szobát (nem, nem pénzzel foglaltam le, csak szép szavakkal, mivel kis naiv fejjel gondoltam, hogy minden olasz kedves és aranyos élőlény, aki betartja a szavát). Ez 2 órányi alvás és 12 óra vezetés után betegen, lázasan különösen nem esett valami jól - mert mikor betegedjünk le, ha nem most? Szóval ezután hotel és hirdetések böngészése dögivel.

 Másnap reggel becsekkolás az egyetemre - és itt megjegyezném, hogy ezek után próbálom a lehető legkevesebbet szidni a TO-t, ugyanis ott a sorban állás és ügyintézés igazi kéjutazás ahhoz képest, ami itt van. Nincs semmi rendszer, nincsenek határidők, senki nem tud semmit. De legalább kedvesek veled, ha nagy nehezen sorra kerülsz. Végül nem tudtam intézni semmit, csak jeleztem, hogy sono appena arrivata, azután közölték, hogy 1 egész hét kell nekik arra, hogy aláírjanak valami papírt, amit utána cipelnem kell mindenfelé, addig nem is tudom az óráimat rendezni... Amik gyakorlatilag most nincsenek is, mert mint kiderült, a három tárgyból, amit fel akartam venni, csak egyet indítanak, és ez nem frankó. Nagyon nem. Délután-este két lakást sikerült megnézni, az első egész jó lett volna (hely, ár, szobatársak tekintetében is), de kiderült, hogy történt egy kis félreértés, ugyanis csak áprilistól szabadul fel az egyszemélyes szoba. Reméltem, hogy ezek után már csak jobb lehet minden, és valóban, görög volt a falóban. A második lakás hatalmas volt, 3 hálószoba, 2 fürdő, nappali, étkező, konyha, előszoba, a kiadó szobának saját erkélye van. Egy idősebb olasz újságírónő lakik ott (Paola), aki meglehetősen szimpatikus volt nekem már az elejétől, régen tanár volt itt is, meg öt másik amerikai egyetemen is, úgyhogy szerencsére tudunk angolul kommunikálni, de mondta, hogy segít nekem az olaszban. Nagyon sokat beszélgettünk, végül azt mondtam: nekem ez a szoba kell, ebben a lakásban. :) A környék csendes, de közel van a belvároshoz, a szobám a belső udvarra néz. (bár az ára is megvan, 450 euro havonta mindennel együtt) Lesz még egy lány rajtunk kívül, aki holnap érkezik meg, de egyelőre annyi tudok róla, hogy a neve Bogdana, huszonvalahány éves bolgár mesterszakos tanuló. Paola ajánlott egy nagyon hangulatos kis éttermet a közelben, este ott vacsoráztunk, minden nagyon finom volt.

 Azt hiszem, elmondható, hogy minden jól alakult, a cuccaim már ott vannak, de én még itt maradtam anyáékkal a hotelban, ha már 3 napra ki lett fizetve a 3 fő (reggelivel együtt). Ma mászkáltunk egy kicsit a belvárosban, megnéztük a Duomot, Piazza della Signoriát, Piazza Santa Crocét, Ponte Vecchiót.

 Holnap reggel pedig szobafoglalót tartok! Én leszek az, aki... a szobában fog lakni. :) Aztán time to say goodbye, és végre valahára tisztességesen kialszom magam, és kimászok ebből a rohadt náthából, és próbálom megszokni, hogy már három nyelv keveredik össze-vissza a fejemben. ,,Of course it is happening inside your head, Harry, but why on earth should that mean that it is not real?" És akkor legyen ez a végszó.

Képeket ITT találtok. :)