Eső, Nutellás waffel, kacsintó szobrok...

 Tegnap Paola nekem szegezte a kérdést, hogy "mikor kezdek már el élni?", szóval ma tettem egy nagy sétát a városban. Elég tompán érzékeltem a külvilágot, mivel még mindig beteg vagyok. Szóval megnéztem megint a Duomot, bolyogtam egy kicsit a szűk utcákon, eztán egyszer csak valahogy kilyukadtam Santa Maria Novella állomáson, kicsit üldögéltem a Fortezza di Basso melletti parkban, azután elhatároztam, hogy megnézem a kirakatokat a Ponte Vecchio-n. Miközben átvágtam az egyik sétálóutcán, megláttam egy cukrászdát, ahol waffelt is árultak, olyan jó illata volt meg minden, és arra gondoltam, hogy "MIÉRT NE?!". Szóval állok a sorban a kis nutellás waffelemért, mire odajön hozzám egy nő, aki olyan volt, mint egy cigány asszony a szegedi Cserkóról, aki potom pénzért árulja a nagyibugyikat. Természetesen pénzt kért, én meg gondoltam, egye fene, adtam neki valamennyi eurocentet, mivel a maradék apróból éppen meg akartam ebédelni. Erre elkezd hőbörögni (olaszul), hogy miért nem adok neki legalább 1-2 eurót, miből fog kenyeret venni stb. Gondoltam, hogy talán el kéne magyaráznom neki, mit is jelent magyar diáknak lenni külföldön, de szerintem Magyarországhoz még csak kontinenst se tudna kötni, ezért egy 'no, fuck off' kíséretében elfordultam tőle. Szerintem nem értette.

 Sétáltam tovább a Ponte Vecchio felé, megnéztem megint a kamu Dávid-szobrot a Piazza della Signoria-n, és megnéztem azokat a szobrokat is, amik az Uffizi-palota oldalán vannak. Volt ott egy "élő aranyszobor", aki úgy döntött, hogy rám kacsint és mosolyog, úgyhogy dobtam neki egy puszit, amit "elkapott", úgy tűnt, hogy nagyon örül neki, ezek után már nekem is jobb kedvem volt. :)

 A Ponte Vecchio nagyon hangulatos volt, bár egyértelmű, hogy nem vettem semmit, kb. az egész Erasmus ösztöndíjam rámenne egy olyan medálra, ami akkora mint a bolha segge. Na jó, nem néztem az árakat, de ez így van jól. Hazafelé a folyóparton sétáltam végig, egy csomó olasz Frank Turnert láttam. :) Még megszemléltem kívülről a Biblioteca Nazionale Centrale di Firenzét, ha már egy rakat beadandómnak ez lesz a témája a félévben.

 Itthon még beszélgettem kicsit Bogdanaval, és mikor Paola hazaért, elújságoltam neki a sétámat, felsorolva az összes állomást, mire közölte, hogy ez nem is volt olyan nagy séta. Bár az is lehet, hogy pont az ellenkezőjét mondta. Igazából azt is mondhatta volna, hogy egy kacsa éppen most tojt egy rózsaszínű, epres rágógumi illatú kiscicát, szerintem ugyanúgy hangzott volna.

 A nap tanulsága: a bolgárok tényleg rázzák a fejüket az igennél, és bólogatnak, amikor nemet mondanak.